Nem szégyellem! Büszke vagyok arra, hogy faluban születtem!
Figyeljenek. Régóta figyelem, hogy a városiak, betonfelhőkarcolóik magasságából, leereszkedően beszélnek azokról, akik a mezők között nőttek fel. Úgy gondolják, hogy az aszfalt hálózatukon kívüli élet „nem nekünk való”, és ha egy falusi ember a városba jön dolgozni, akkor mintha mások „jogszerű” helyét foglalná el.
De tudják mit? Nem zavar, hogy vidéki vagyok. Épp ellenkezőleg, büszke vagyok rá.
Nem fogom magam hibáztatni azért, mert a fővárosban keresem a kenyerem. Mindenkinek joga van dolgozni, fejlődni és úgy élni, ahogy akar.
Ha el kellett hagynom szülőföldemet, hogy munkát találjak, az nem tesz rosszabbá azoknál, akik üveg és beton között nőttek fel.
A falu megtanított embernek lenni
Egy átlagos családban születtem egy kis faluban a Tula régióban, ahol frissen kaszált fű illata van, és a kemencékben füst illata.
Kis koromtól fogva tudtam, mi a munka értéke. Láttam, ahogy apám, Ilja, sötétben kel, hogy megművelje a földet, ahogy apám megjavította a kerítést eső után, ahogy anyám, Tihonyja, terített asztalt, és összegyűjtötte mindenkit az esti vacsorához.
Megtanultam tisztelni a munkát, mert a faluban senki sem várta, hogy mások megcsinálják helyette a dolgait. Megértettem a hála jelentőségét, mert minden kenyér az asztalon kemény munka eredménye. Megtanultam tisztelni a természetet, mert az életünk a kegyétől függ.
És nem akarom ezt az élményt betonfalakra, nyüzsgésre, végtelen dugókra és káros levegőre cserélni.
Gyakran megkérdezik tőlem:
Ha annyira szereted a falut, miért dolgozol Moszkvában?
Gondolj csak bele, miért kénytelenek több ezer falusi lány, köztük a húgom, Agafja is, a nagyvárosba költözni? Tetszik nekik ez? Nem. A rendszer így működik: a falvakban egyre kevesebb a munka, a családokat pedig el kell tartani, még ha ez azt is jelenti, hogy rubelben kell keresni, és nem burgonyában.
De ez nem jelenti azt, hogy feleslegesek vagyunk, hogy rosszabbak vagyunk azoknál, akik sokemeletes házakban születtek.
Nem akarok a városban élni, de dolgoznom kell
Őszintén szólva, nem értem, miért imádják az emberek ennyire a városi zajt. Piszkos utcák, házak, ahol hallani a szomszédok minden lépését, órákig dugóban álló autók, emberek, akik egymás mellett élnek, de még csak nem is köszönnek egymásnak.
Ezt nevezik kényelemnek? Én pedig a saját házamban élek.
Kétszintes, tágas, nagy udvarral. Van saját veteményeskertem, kertem, fürdőm. Itt lehet teljes mellkasból lélegezni, reggel kimenni az udvarra, és nem szürke falakat látni, hanem a végtelen eget.
De persze, a városba járok dolgozni. És igen, ez kényelmetlen: ha az autó meghibásodik, elveszíted a napod, a busz óránként jár, és elkésel. Kész vagyok ezt elviselni, mert a falum szabadsága és tágassága fontosabb számomra, mint a nagyváros beton dobozai.
Ne sértegessék a falusiakat, mert a „falu” nem szégyen
Néha hallom, hogy a városban gúnyosan „parasztnak” nevezik az embereket. Nevetséges. A városiak az életüket a siker mintájának tartják, de egyre többen vágynak arra, hogy a város határain kívülre költözzenek.
Vett egy nyaralót, és ennyi, az élete sikerült? Amikor pedig hozzánk, falusiakhoz jön egy városban dolgozó ember, azonnal „vidéki”nek nevezik. Paradoxon.
Az igazat akarja hallani? A falusiak között több a jóság, a segítőkészség és a tisztesség, mint azok között, akik az aszfalton nőttek fel. A faluban szokás egymásnak segíteni, nem elmenni valaki bajában, tudni, mi az igazi bajtársiasság.
És a városban? Lehet egy házban élni évtizedekig, és nem tudni, ki lakik a fal másik oldalán. Lehet az utcán elesni, és senki nem jön oda. Lehet kiabálni, és nem hallanak meg.
Szóval ki itt az igazi „vidéki”?
A születési hely nem jelzi az intelligenciát és a tisztességet
Lehet faluban születni és művelt, nevelett emberré válni. De lehet a főváros legelőkelőbb negyedeiben felnőni és durva maradni. A probléma nem az, hogy hol születtél, hanem az, hogy ki lettél.
Ezért nem szabad lenézően azt mondani: „Ő faluból jött”. A falu nem ítélet. Ez az én kis hazám, és büszke vagyok rá.